szeptemberi szeminárium...

augusztus 31

11 óra. Görlitz.

Mikor megérkeztem, tudatták velem, hogy nem mehetek a Wartburgba ( ez az a hely, ahol lakunk), mert most hozzák rendbe egy kicsit a lakást. Meszeltek, meg ilyenek. Ulrikéjéknél fogok aludni egyet, aztán másnap vonattal megyek Schmiedebergbe, a szemináriumra. Aludtam egy órácskát az ebédig, meg elolvastam a kis füzetecskét, amit nekem irtatok:)(az ifisektől kaptam egy füzetecskét, amibe különböző emberek teleírtak nekem emlékbe egy egy oldalt) olyan jó volt. Annyit röhögtem :) Köszönöm! Ebéd. Aztán mentünk intézni a pappírokat. Nem volt semmi érdekes. Egészségügyi biztosítás, bejelentkeztem egy évig az országba, a bankba időpontot kaptam, hogy Kontot csináljak, és voltam orvosnál. Ez kb. az egész délutánt elvette. Hazamentünk kajáltunk, és én aztán egy nagyot aludtam másnap reggelig. Aztán reggel Stefan ( Ulrike férje) kivitt a vonatállomásra. Felvitt a peronra, és otthagyott. Egy kicsit meglepődtem. De aztán gondoltam figyelem az embereket, és azt csinálom, amit ők. Minden jól ment. A jegyellenőr se kérdezett semmi extrát. Kicsit féltem, hogy rossz helyen fogok leszállni. Ulrike azzal biztatott, hogy a végállomáson kell leszálljak, úgyhogy semmiképp nem mehetek tovább, mint a Drezdai fővonatállomás.Ki is nyomtatta nekem, hogy a vonat hol áll meg útközbe, a helységnevet és a pontos időt. És képzeljééétek: a vonat percre pontosan járt:) nu? jó mi? Ja a másik, ami egy kicsit stresszelt, hogy a Drezdai állomáson találkoznom kellett Manuellával. Ő is Görlitzbe csinálja az önkéntesévét, és ő is  a Diakonian keresztül, szóval együtt lesznek a szemináriumaink. Életembe nem láttam Manuellát az előtt, s ő se engem. S meg kellett találjuk egymást. Hát végül úgy volt, hogy felhívott Ulrike, hogy Manuella nem tud felhívni, s én persze értetlenkedtem a telefonba, s épp elmentem Manuella mellett, s ő hallotta, hogy róla beszélek(gondolom), s megkérdezte, hogy én vagyok-e Eszter. Először azt mondtam nem, mert olyan furán mondta a nevem. Utána kapcsoltam, s mondtam hogy mégis én vagyok. Drezdából busszal mentünk ki Schmiedebergbe. Egy csomót vártunk a buszmegállóba.S közbe lassan gyűltek oda a fiatalok, akik ugyanoda jöttek mint mi. Vicces volt. Mindenki, aki utazótáskával tanácstalanul áll a jegyvevő automatánál, az biztos oda akart menni, ahova mi.
Schmiedeberg:

Ez őszintén szólva nem tudom mi, de tetszett. Ezeket a képeket akkor csináltam, amikor hazafele jöttünk már. Mikor odamentünk, akkor is elmentem mellette,de akkor nem vettem észre...Hazafele az egész falu,a táj, minden szebb volt. Hazafele még a nap is sütött...:)

Belül azok a szintek forogtak, s különböző faragott figurák voltak benne. Minden szintnek más-más témája volt. Azt hiszem a szél hajtotta fent azt a propellert(vagy hogy mondják annak) s annak függvényében forogtak benne a dolgok.

Martin Luther King nevezetű házban laktunk. Én Manuellával voltam egy szobába. Elég jó volt... Manuella többnyire egész készségesen magyarázott. Igazából eléggé nem vagyunk rokon lelkek, de azért remélem a következő szemináriumokon jobban ki fogunk jönni, meg itt Görlitzbe is.Eléggé nehéz volt. Előadások voltak,s a szeminárium vezetöm beszélt a leggyorsabban az egész csoportba. Úgy van, hogy vagyunk 96-an önkéntesek. Most mind ott voltunk. De ez a 96 ember fel van osztva négy kisebb csoportra. Én a negyedik csoportba vagyok Manuellával. A mi csoportunkba  a gyerek és fiatal munkával foglalkozó önkéntesek vannak.A jövőben a csoportok külön fognak szemináriumra menni, együtt többet nem lesz. Voltak előadások az egész naagy csoportnak, és volt olyan is, amikor a csoportok elvonultak, külön programra. A játékok voltak a halálom. Amikor csak hallgatni kellet az előadást, azzal nem volt baj. Még valamicskét értettem is. De amikor játszani kellet, s méghozzá elég sokat játszottunk,akkor bajba voltam. Volt, ami értettem. Volt olyan, hogy becsukott szemmel, egy háromszöget kellet kialakítson egy csoport. Az ment. Még a háromszög szót is megértettem, pedig nem hiszem hallottam előtte. Olyat az ifivel is játszottunk. Volt egy játék, amikor becsukott szemmel kellett állni, s közben beszéltek hozzánk. Annál fogalmam sincs mit kellet csinálni. Nem tudom, kb. olyasmi lehetett, amikor  ilyen intim kérdéseket tesznek fel, s akkor valamilyen megegyezett jellel kell jelezni, hogy igen vagy nem a kérdésre a válasz. De azt hiszem itt nem kérdések voltak. Mintha olyasmit értettem volna, hogy ilyen elmélkedős dolog volt, hogy mondták, hogy mozgasd a kezed meg ilyenek, s adj hálát érte, hogy meg tudod tenni, meg ilyesmi. Azt hiszem. De nem biztos. De ekkor voltam a legelveszettebb ott-azt hiszem- abszolút nem tudtam miről van szó. Aztán még voltak nehéz pillanatok. Pl. amikor a kicsi szeminárium csoportunkba Tilmann Beyer (a szemináriumvezetőm) nekifogott nagyon nagyon gyorsan beszélni, s nekem nagyon feszülten kellett figyelnem, hogy valamit is megértsek.Amikor ismerkednem kellett egyik csoporttársammal, majd bemutatnom. Amikor le kellett rajzoljam a félelmeim, az elvárásaim, az örömöm ezzel az évvel kapcsolatban, és be kellett aztán mutassam a rajzom. (a rajz része nem volt olyan nehéz. De én nem tudtam, hogy majd be is kell majd mutassam. Eléggé meglepett, amikor megtudtam, hogy be kell mutassam.) Na, de így visszagondolva ezek szép pillanatok voltak. Akkor nem voltam annyira egyedül, akkor muszáj volt beszéljek, s mind figyeltek rám. Az elején még együtt lógtunk Manuellával, aztán elhagyott, s akkor eléggé egyedül voltam. Ő kb. egy biztos pont volt ott nekem. Ő ismert, tudta, hogy nem tudok annyira németül, de tudta, hogy ha kellő képen beszél hozzam majdnem mindent megértek. A többiek mintha féltek volna hozzám szólni...nem tudom...nem tudom miket gondolhattak rólam. Az egyik lány azt kérdezte tőlem, hogy Amerikából jöttem-e?

Ez az ebédlőbe volt, amikor megláttam úgy örültem!Ez egy naptár. És ez a kép a júliusi és augusztusi hónapra volt. S elfelejtetették áthajtani, szeptember elsején(aznap érkeztünk). De másnapra, már áthajtották...azon sajt volt:P

Ebbe a nagy terembe tartották az előadásokat, az egész csapatnak.

A szeminárium egy Istentisztelettel végződött, Drezdába  a Dreikönigkirchébe. Erre az Istentiszteletre készülnünk kellett. Voltak különböző Workshopok, amik közül lehetett választani: kórus, szini csoport, meglepetés csoport, meg ilyen fessünkegyanyagracsoport. Én kórusra mentem. Egész jó volt.Csak hogy három órát tartott csütörtök délután, aztán az esti program után is gyakoroltunk, és pénteken a templomba is.Na, de jó volt. A tanár egész ügyes volt. Sőt! Egyedi módon tanított zenét, amivel feldobta a próbákat. Este is lehetett választani különböző programok közül. Akkor a zsonglőrködésre mentem. Ott is játszottunk egy csomót, de az nem volt olyan vészes. Azt hiszem ott éreztem a legjobban magam. Egész aranyosak voltak!

A templom. Nem volt olyan szép, mint ahogy a neve után vártam. Idegesített, hogy egybeépítettek a templommal egy épületet, és azon keresztül lehetett bemenni csak.

A templomba utánam jött Uli és Ulrike. És vééégre hazahoztak.