Na megvolt az utolsó szemináriumom is. :) és még jól is éreztem magam. Hogy ha ilyen lett volna az első szemináriuma akkor több kedvem lett volna mindig lenni, s talán nem lettem volna most én az egyedüli, aki örült, hogy végre vége, és hazamehetünk. Lehet még sírtam volna is, habár ezt nehezen tudom elképzelni. Minden estre most része voltam a csapatnak, ééés beszélgettem emberekkel. Ez nekem mindig nagy kihívás, és sok erőfeszítésembe kerül, hogy csak úgy elcseverésszek emberekkel. De változok, alakulok én is. És erre igazából most a szemináriumon döbbentem rá. Hogy tényleg más lettem. Ez az év nem lett csak úgy oda. S én eléggé meg vagyok elégedve az eredménnyel. Úgy mindazzal, amit ez az év hozott. Olyan lehetőségek, olyan alkalmak, amikkel otthon nem találkoztam. Kihívások, nehézségek, döntések, történeket, élethelyzetek, amik számomra teljesen újak voltak, s még csodálkozom, ha az itteni fiatalok teljesen más mentalitás, érettségi szint és még az érettség milyensége is más. Más dolgokat élnek meg, mint ahonnan én jöttem. S azok a dolgok, amikről csak hallottam vagy a tévébe láttam itt történnek mellettem, mintha ez teljesen normális lenne, s én hiába háborodok fel, mert csak megmosolyognak. Minden esetre csak azt akartam mondani, hogy egy kicsit más oldalát is megláttam a világnak, mint amiben eddig éltem. Persze még vannak olyan dolgok amikkel még itt sem találkoztam, s nem is tervezem.
Azt hiszem egy kicsit megkomolyodtam, persze még mindig Fudri Kati vagyok, Pipi (Harisnyás Pipi). Rájöttem egyes dolgokra, másokra mások világítottak rá, és megpróbálom egy kicsit nevelni, fegyelmezni magam.
Pl. Kiderült, hogy nem szeretek várni. Ha várnom kell, nem tudom mi hasznosat kezdjek magammal, kedvtelen s ideges leszek. Valamit mindig kell csináljak, s ha várni kell, az semmit tevés, s az idegesít. S akkor stresszelem a többieket. Ezen még nem tudom hogy hogyan változtassam:D
Aztán ha unatkozok, az nagyon látszik. Ha valami nem érdekel, az ha valakin, akkor rajtam látszik. Nem vagyok tiszteletlen, csak nem veszek részt a beszélgetésben( mondjuk ez is lehet egy kicsit tiszteletlenség), de semmi kedvem üres csevegésekben részt venni, de még érdeklődő képpel való hallgatsára sem. E miatt meg kellett nagyon erőltessem magam a szemináriumon is. Hogy nem érdekes, hogy úgy érzem, hogy semmi közös nincs bennünk a többiekkel, próbáljak meg beszélgetni, kezdeményezni, hozzászólni....hjajjj....egy kicsit másképp ismerten magam otthonról. Itt még azt is rám fogták, hogy barátságtalan vagyok. pedig nem vagyok az, csak anyától örököltem azt a komoly nézést, amit még én is félreértettem nála régen. Azt hittem haragszik, de nem, csak komoly volt. Na. Meg egész mondatokba kell beszélnem. Tömeg előtt normálisan röhögcsélés nélkül értelmes egész mondatokat megfogalmazni. Beszélgetést kezdeményezni, de nem olyan halkan hogy a mellettem levő se hallja mit kérdeztem, hanem magabiztosan kellő hangerővel. A napokban történt: Görkorizni voltam Sumival, elkezdett esni az eső, zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, de mi nem engedtük magunkat visszariasztani, elmentünk a tóig ( vagy 2, 3 kilométerre) s visszafele megálltunk valamit enni. Itt nagyon elterjedt a Döner Kebab. Én otthon még ilyet soha nem ettem, nem is nagyon láttam, hogy van otthon ilyesmi. Ez valami török gyors kaja. De Kolozsváron meg nagyobb városokba biztos van nálunk is. Na s engem érdekelt, hogy jelent e valamit a kaja neve törökül a Dürüm meg a Döner. De elösször nem mertem megkérdezni, nem mertem a pasast megszólítani. Mert mindig olyan félénken kérdezek, s akkor vagy nem hallják a kérdésemet, vagy nem tudom miért másért de választ nem kapok.Na de egy kis ösztönzésre összeszedtem magam, s meg mertem kérdezni, s a pasas szívesen mesélt a hazájáról ( ki nem teszi szívesen :D ) s míg elkészitette a kajánkat jól elbeszélgettünk. Én kérdeztem, ő mesélt. S a végén még olcsóbban számította fel a kajánkat. Olyan vagány érzés volt :)
Ma voltam templomba s olyan vagány volt:) Jó érzés volt a lelkemnek. Kicsit bosszant, hogy habár mindent megértek, amit mondanak, nem fordítom le magamnak magyarra a mondatokat magamba, hanem csak megértem őket, s amikor gondolkozni akarok rajta nem jönnek a mondatok vissza magyarul. Mert nem magyarul hallottam őket. Tudom miről volt szó, de ha gondolkozni, tovább elmélkedni akarok rajta, vissza kell gondoljak miről szólt, le kell fordítsam, hogy legyenek meg a mondatok magyarul a fejembe, s akkor megy. Meg kell tanuljak németül gondolkozni. De már olyan magyarosan, természetesen cseng ha német beszédet hallok, ha elmegy valaki mellettem az utcán s németül beszél s megértem olyan fura.Nem kell odafigyeljek, s beszállnak a szavak a fülembe s értelmet nyernek, s hót természetesen mindez, minta mindig is így lett volna. Most nem kell azt hinni, hogy most már anyanyelvi szinten beszélek németül, mert nem. Két hét múlva lesz a vizsgám, s lassan kezd stresszelni, de még mindig nem annyira hogy nagyon készülnék rá, vagy hogy egyáltalán tudatosan elkezdenék készülni rá, pedig biztos nem ártana. De hát én egyfolytában tanulok, mikor itt vagyok.
Nem bántam meg hogy eljöttem, most kezdem érezni ennek az évnek az értékét a súlyát, s osztom a Jótündérkeresztanyám véleményét, hogy mindenkit el kéne küldeni egy ilyen évre, KÜLFÖLDRE, s Afrikába. Az nekem még hátra van :D De a terveim között van, ha nem is egy évre de egy rövidebb időtartamra.
Az egyik lakótársam két hét múlva elmegy tőlünk...s rajtunk egyre inkább kezd úrrá lenni egy édes búskomor hangulat...még két hónap, de valakinek 2 hét, másnak másfél hónap...s vége...egy év ilyen hamar elrepült. A nyári hónapok meg még gyorsabban eltelnek, mert mindenki ide oda megy, tábor, szabadság, ez az. Alig látjuk egymást, s teljes létszám meg úgy sem lesz többet. Talán még 2 hétig.
A szemináriumon kérdezte valaki: szereztem e barátokat?
"Az attól függ mit nevezünk barátoknak." mondtam én. Erre ő átfogalmazta a kérdését: Hát olyan felüleltes barátokat.
"azokat igen"
S magamba tovább kérdeztem: De hogy lehet az, hogy egy évig együtt éltünk s mégsem lettünk igazi barátok? Szeretni szeretem őket. Különösen a lengyel lányt(aki két hét múlva elmegy), Annát , Olgát meg Gábort.
Vagy ez felnőtt betegség? Megváltozik a barátságok minősége s milyensége idővel? Ehh minden megváltozik...
S megint elkezdődik ez a kettősség, ez a tudathasadásos, vagy szívhasadásos állapot. Vágyom haza, egyetem, új kihívás, visszazárkózás a régi környezetbe, abba az életbe ami megszokott, ami olyan egyszerű volt. S közben egy felem itt maradna. Egy évig részei voltak az életemnek. S milyen dolog az hogy ez egyik napról a másikra megváltozik. Na inkább nem gondolok mélyebben bele...még van egy kis időm, de azért egy kicsit barátkoztatom magam a gondolattal...
Július negyedikén (holnaphoz egy hétre) lesz a búcsúünnepségünk....hihetetlen hogy egy év eltelt....
Azt hiszem egy kicsit megkomolyodtam, persze még mindig Fudri Kati vagyok, Pipi (Harisnyás Pipi). Rájöttem egyes dolgokra, másokra mások világítottak rá, és megpróbálom egy kicsit nevelni, fegyelmezni magam.
Pl. Kiderült, hogy nem szeretek várni. Ha várnom kell, nem tudom mi hasznosat kezdjek magammal, kedvtelen s ideges leszek. Valamit mindig kell csináljak, s ha várni kell, az semmit tevés, s az idegesít. S akkor stresszelem a többieket. Ezen még nem tudom hogy hogyan változtassam:D
Aztán ha unatkozok, az nagyon látszik. Ha valami nem érdekel, az ha valakin, akkor rajtam látszik. Nem vagyok tiszteletlen, csak nem veszek részt a beszélgetésben( mondjuk ez is lehet egy kicsit tiszteletlenség), de semmi kedvem üres csevegésekben részt venni, de még érdeklődő képpel való hallgatsára sem. E miatt meg kellett nagyon erőltessem magam a szemináriumon is. Hogy nem érdekes, hogy úgy érzem, hogy semmi közös nincs bennünk a többiekkel, próbáljak meg beszélgetni, kezdeményezni, hozzászólni....hjajjj....egy kicsit másképp ismerten magam otthonról. Itt még azt is rám fogták, hogy barátságtalan vagyok. pedig nem vagyok az, csak anyától örököltem azt a komoly nézést, amit még én is félreértettem nála régen. Azt hittem haragszik, de nem, csak komoly volt. Na. Meg egész mondatokba kell beszélnem. Tömeg előtt normálisan röhögcsélés nélkül értelmes egész mondatokat megfogalmazni. Beszélgetést kezdeményezni, de nem olyan halkan hogy a mellettem levő se hallja mit kérdeztem, hanem magabiztosan kellő hangerővel. A napokban történt: Görkorizni voltam Sumival, elkezdett esni az eső, zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, de mi nem engedtük magunkat visszariasztani, elmentünk a tóig ( vagy 2, 3 kilométerre) s visszafele megálltunk valamit enni. Itt nagyon elterjedt a Döner Kebab. Én otthon még ilyet soha nem ettem, nem is nagyon láttam, hogy van otthon ilyesmi. Ez valami török gyors kaja. De Kolozsváron meg nagyobb városokba biztos van nálunk is. Na s engem érdekelt, hogy jelent e valamit a kaja neve törökül a Dürüm meg a Döner. De elösször nem mertem megkérdezni, nem mertem a pasast megszólítani. Mert mindig olyan félénken kérdezek, s akkor vagy nem hallják a kérdésemet, vagy nem tudom miért másért de választ nem kapok.Na de egy kis ösztönzésre összeszedtem magam, s meg mertem kérdezni, s a pasas szívesen mesélt a hazájáról ( ki nem teszi szívesen :D ) s míg elkészitette a kajánkat jól elbeszélgettünk. Én kérdeztem, ő mesélt. S a végén még olcsóbban számította fel a kajánkat. Olyan vagány érzés volt :)
Ma voltam templomba s olyan vagány volt:) Jó érzés volt a lelkemnek. Kicsit bosszant, hogy habár mindent megértek, amit mondanak, nem fordítom le magamnak magyarra a mondatokat magamba, hanem csak megértem őket, s amikor gondolkozni akarok rajta nem jönnek a mondatok vissza magyarul. Mert nem magyarul hallottam őket. Tudom miről volt szó, de ha gondolkozni, tovább elmélkedni akarok rajta, vissza kell gondoljak miről szólt, le kell fordítsam, hogy legyenek meg a mondatok magyarul a fejembe, s akkor megy. Meg kell tanuljak németül gondolkozni. De már olyan magyarosan, természetesen cseng ha német beszédet hallok, ha elmegy valaki mellettem az utcán s németül beszél s megértem olyan fura.Nem kell odafigyeljek, s beszállnak a szavak a fülembe s értelmet nyernek, s hót természetesen mindez, minta mindig is így lett volna. Most nem kell azt hinni, hogy most már anyanyelvi szinten beszélek németül, mert nem. Két hét múlva lesz a vizsgám, s lassan kezd stresszelni, de még mindig nem annyira hogy nagyon készülnék rá, vagy hogy egyáltalán tudatosan elkezdenék készülni rá, pedig biztos nem ártana. De hát én egyfolytában tanulok, mikor itt vagyok.
Nem bántam meg hogy eljöttem, most kezdem érezni ennek az évnek az értékét a súlyát, s osztom a Jótündérkeresztanyám véleményét, hogy mindenkit el kéne küldeni egy ilyen évre, KÜLFÖLDRE, s Afrikába. Az nekem még hátra van :D De a terveim között van, ha nem is egy évre de egy rövidebb időtartamra.
Az egyik lakótársam két hét múlva elmegy tőlünk...s rajtunk egyre inkább kezd úrrá lenni egy édes búskomor hangulat...még két hónap, de valakinek 2 hét, másnak másfél hónap...s vége...egy év ilyen hamar elrepült. A nyári hónapok meg még gyorsabban eltelnek, mert mindenki ide oda megy, tábor, szabadság, ez az. Alig látjuk egymást, s teljes létszám meg úgy sem lesz többet. Talán még 2 hétig.
A szemináriumon kérdezte valaki: szereztem e barátokat?
"Az attól függ mit nevezünk barátoknak." mondtam én. Erre ő átfogalmazta a kérdését: Hát olyan felüleltes barátokat.
"azokat igen"
S magamba tovább kérdeztem: De hogy lehet az, hogy egy évig együtt éltünk s mégsem lettünk igazi barátok? Szeretni szeretem őket. Különösen a lengyel lányt(aki két hét múlva elmegy), Annát , Olgát meg Gábort.
Vagy ez felnőtt betegség? Megváltozik a barátságok minősége s milyensége idővel? Ehh minden megváltozik...
S megint elkezdődik ez a kettősség, ez a tudathasadásos, vagy szívhasadásos állapot. Vágyom haza, egyetem, új kihívás, visszazárkózás a régi környezetbe, abba az életbe ami megszokott, ami olyan egyszerű volt. S közben egy felem itt maradna. Egy évig részei voltak az életemnek. S milyen dolog az hogy ez egyik napról a másikra megváltozik. Na inkább nem gondolok mélyebben bele...még van egy kis időm, de azért egy kicsit barátkoztatom magam a gondolattal...
Július negyedikén (holnaphoz egy hétre) lesz a búcsúünnepségünk....hihetetlen hogy egy év eltelt....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése