Semmi és senki...

Miden kitörlődött amit írtam...miért? ennek is van oka? Újra kell írjam, újra kell fogalmazzam? Legalább 2 órát kínlódtam rajta, és olyan hiteles volt. Meg megható meg minden. Most már másképp fogom megírni. Tépem a hajam...

mikor hazajöttem szomorú voltam. Rossz volt az egész hét, a hazaút sem volt döccenőmentes és igen, sokan felköszöntettek, nevezetesen az egész szeminárium, sorra megöleltek, és mindenféle jót mondtak. De mikor hazaértem szomorúan jegyeztem meg, hogy ez az életem első olyan szülinapja, amikor senki olyan nem ölel meg aki igazán szeretne és én is őt. Ezt így elkezdetem írni elég rossz hangulatba, az egész hét meg az út miatt, meg hogy úgy éreztem a legközelebbiek nem jutok eszébe. Hazajöttem s kétségbeesetten akartam felhívni anyát, hogy "köszöntsél már fel!!!!" De nem vette fel, akkor a mást próbáltam. Nem jött össze az sem. Akkor bejöttem, és elkezdtem  írni nagy szomorúan, s akkor jöttek szólni, hogy valakik jöttek hozzám. Kimegyek az ajtóba. Ott áll Ulrike a kezében egy csokor törperózsával, Stephan, Jeni, és még egy lány és elkezdenek nekem énekelni. Mosoly. S aztán nem bírtam tovább. Húzódott a szám, s elhomályosodott a szemem, fojtogatta a torkom...de nem tartott sokáig s aztán végigcsorgott az arcomon: És olyan jól esett. Vééégre.Véégre kijött, s egy jó ideig többet nem fog fojtogatni, nem fog leselkedni rám,  és mégsem előjönni, amikor erőltetnem. Most kijött s ha akartam volna se tudtam volna megállítani. Jó, hogy végre kinn van. Egy kicsit szégyelltem magam miatta, hogy rájöttek, hogy bennem is van ilyen, s egy kicsit szó mi szó meg is ijedtek miatta. Stephannak sikerült mégis megnevettetnie, azt kérdezte "mi az? tán nem szeretek ajándékot kapni?". Aztán elmentek, de megígértek még visszajönnek. Én elmentem sétálni, hogy egy kicsit helyrejöjjek. Nem sokkal utána miután hazajöttem visszajött Ulrike és vééégre valakinek kiönthettem a szívem, s elmondhattam ami fájt, amit érzek, amit gondolok. Ritkák az ilyen alkalmak. Elmeséltem neki minden "szörnyűséget" ami velem történt (EL TUDTAM MESÉLNII !!), s aztán elmondtam az egyetlen jó hírt, amivel a napokban vigasztaltam magam: apa ma közelebb jött hozzám, most Ő van mindenki közül a legközelebb hozzám. Szó szó után. Kisütöttük, hogy meg tudnám látogatni hétvégén apát. Nagy szervezkedés kezdődött ez ügyben, telefonálás ide oda, de végül sikerült. Most már biztos, hogy megyek apához hétvégén. Jó mi? Egész héten ennek fogok örülni.

Egy pár szót a szemináriumról. A legjobb nap a mai volt: mert hazajöttünk. Na ez nem volt szép tőlem. Mert nagyon vagány a csoportunk, jók voltak a témák, sokat tanulhattam, sok mindent el is lestem és gondosan lejegyeztem, nehogy elfelejtsek valamit. Csak majd legyen aki felhasználja. Volt amikor nagyon jól éreztem magam. Csak az utolsó napokban adtam fel hogy barátnőt szeressek magamnak. Úgy érzem reménytelen. A végleges érzésem viszont a szemináriumról, az első nyilatkozásom róla. Voltunk egy koncentrációs táborba ott Pirnán. Ebben a táborban  fogyatékosokat és idegrendszeri megbetegedéssel küszködő betegeket vittek "zuhanyozni". Nagyon ledöbbentő volt, és elhatároztam, hogy mindenképpen elmegyek Auschwitzba. Mivel sokat olvastam erről a témáról (mondom én ezt nagyképűen) mindent el tudtam képzelni, ahogy végigmentünk a vetkőző szobán aztán a gázkamrába, aztán oda ahová kivonszolták a halottakat, és kiszedték ami érték még volt bennük. Aztán a kemencék, aminek csak az alapja volt meg. Jó lett volna az érzéseimet megbeszélni a többiekkel, csatlakozni hozzájuk. De nem mertem közbedadogni. Ez így volt egész szeminárium alatt.
Nagyon tisztelem a csoporttársaimat. Sok ideig sok értelmes dolgot sokáig beszélnek. Ilyet még nem láttam. Meg olyat sem, hogy ahol sok ember van és program van nekik szervezve, mindenki teljes odaadással és jókedvvel vegyen részt a programokon. Nyafogás nélkül. Senkit sem kellett nyaggatni senki nem adott szót kedvtelenségnek. Én nagyon kellett igyekezzek. Nálunk más a kultúra. De azért hiányzott az otthoni szívatás áradat, az otthoni csapat.

Az út. Ma igazi álljmegatalpadonEszter utam volt. Sietünk. Hátizsákkal. Sokan. Busz. Kb. fél óra út. Kiszállunk. Jegyautomata. Sokan vagyunk. Túl sokan. Én illedelmes vagyok. => nem tudok jegyet venni. Befut a vonat. Beszállás. Drezda. Búcsúzás. Ölelés ide. Ölelés oda.( ez nem a kedvenc részem). 3 perc és indul a vonatom. Hol a"peron"???? lépcsőn fel. lépcsőn  le. Már lemondtam róla, hogy elérjem. Megvan a peron. Szaladás. jjajj de nehéz ez a hátizsák. Miért kell ennyi cucc? hogy jut nekem eszembe hogy esetleg majd túrázni menjek, ha ennyire nehéz a csomagom? megvan a vonat. beugrok. Nincs jegyem. Hoppá. Sokat kell fizetni. Annyi pénzem nincs. Mit csináljak???? nem tudok németül. Pénzem nincs elég.Imádkozok. Végül kiegyeztünk a nővel. És normál jegyet adott nekem. Jó ugye? és is nagyon hálás voltam neki. S elhatároztam hálából a legjobb utasa leszek. De ez nem állított meg abban, hogy a lábamat feltegyem a szembelevő székre. Egyszer kicseleztem. Mikor láttam, hogy jön gyorsan levettem, de másodjára hátulról jött, s akkor rajta kapott, s rám szólt. s én nagyon szégyelltem magam... de aztán találkozunk a villamoson megint, és akkor diadalmasan lyukasztottam ki a szeme láttára a jegyem. Első jegyem Németországba. Emlék.

ma Baló Lizi hete van. Ma olvastam el. És képzeljétek mi volt a címe:
 "Drága Eszter boldog születésnapot"

Köszönöm Lizi :) és mindent, amit írtál.
Soha életembe nem kívánt még nekem ennyi ember Boldog születésnapot. Érdemes volt eljönni. Szinte mindenkinek eszébe jutott. Igazán szép ajándék tőletek! :) Mindenkinek ilyen jó érzést kívánok a szülinapján. Ma semmi csalódás nem szomorítja az örömöm :) Köszönöm:)